egyedül

nem is olyan jó ez, szavak nélkül én semmit sem érek. egyedül? hát nem is oly rózsaszin az élet, inkább mondanám, mint egy idegen, ki eltévedt. nem érzem magam igy otthon, ismeretlen még az ágyam is, amelyben alszom. túl nagy ahhoz, hogy kicsi legyen, mindig üres a hely mellettem. a szekrényben is áll néhány üres polc, a fogasokon meg csak por honol. de mindez még csak gond nem is volna, ha nem járnék minden nap haza. ha elköltözhetnék, messzire, hogy hazajönnöm nem kéne csak egyszer egy évben, ez túlzás, max. havonta egyszer. elég is volna, nem érdekelne, ki lakik tovább a szobámba. max. akkor legyen üres ha hazajövök.
előttem az élet, rögös útján ugyis tovább lépek. rugjak bele hantba vagy nagyobb akadályba, átlépem, bárcsak tudnám, mi vár még rám, csupán remélem.
otthon, édes otthon, mondani szokták, szülői segitség, baráti jotanács mindig akad, várok rá.
türelem, hidegvér, legyen minek lennie kell, állok elébe, egy igazi társ, az igazán elkélne.

e sorokat irva is elképzelem, mily szép is lesz a jövőben az életem. szomoruság tartson csak 1 orát, kárpotolja azt megannyi vidám mosoly és szempár.

egy mai levelem részlete:
"Lennék bár boldogabb, de a szerelem, mi annyira várattat, hatalmas. Vagy csak lenne, ha beteljesülne. Ugy érzem, van mit küzdenem hogy tényleg boldog legyek, s hogy kivel, magam sem tudom. Egyedül vagyok, mint menedéket kereső madár a vihar előtt, s nem tudom, hová vezet utam, hová tudok megbujni, ki ad nekem menedéket keblei alatt. Félek.Félek, hogy soká lesz vége, de bizva remélek, hogy egyszer jó utra térek.
Nagyobb szükségem van egy megértő társra, mint valaha is eddig, remegő ajkakkal vallomást tenni, még nincs itt az idő, hogy meg merjem tenni.
Igaz ugy hittem, nem lesz könnyű ujra barátokra lelni, de látom a régiek nem hagynak kétségbe esni.Csakhogy üres az ágy mellettem, nincs kinek a vállát esténként érintsem, a telefonom sem csöng, hogy hogy vagy kedves, egy mosolyra deritő üzenet sem érkezik, ez rettenetes.Egyedül, oly szorongató érzés, nem szoktam hozzá, nem erre vágytam, hogy a magány itthon várjon.
Reggel könnyek boritják el a szemem, lenyugvás elött pedig remeg a szivem. Hova küldjem joéjt csókjaim, kiről álmodjam szerelmes álmaim. Szavakba öntöm hát kinzó vágyaim, nem maradt nekem más, csak a barátaim.Szerelem, fájdalmas vég, ingoványos utjáról sodort el a szél. Távolból szemlélni, mily kedves is volna, jobban tud fájni, mint egy kés a torkomhoz szoritva. Elakad a szavam, nyelvem megszorul, arcom a kezemhez tapadva zokogni tanul. Hol van számomra egy kegyelmes vég, boldog szerelem, ingovány nélküli boldog remény? Büszke tudat, hogy szeretni mást szabad, s nem ér el a váratlan, magány a bánatban.
Tudom, fogok még szereti, nagyob tisztelettel egy imádott nőt isteniteni. Ragyogó szempár és igaz mosoly, ha tekint majd rám, a rossz érzés örökre elvonul.
Vágyam, hogy társra leljek, kivel boldogan nevelem fel majd a csemetéket, kivel közös lesz minden pillanat, ó mondd, merre vagy?
Hiszem, az élet néha furfangos, fordulatokból most már nekem is kijutott. De elég volt már ebből, juthatna is kicsit a szerelemből.Távolság legyen akár a csillagos ég, ha kell, oda is elmegyek én.S ha futnom is kell, hogy a cipőm se birja már, átgázálok akár ezernyi akadályt. A vég után mindig van uj kezdet, tiszta lappal indulni csak igy lehet. Ha egy könyv az utolsó lapjaihoz ér, a másikban egy újabb mottó jelenti a történet kezdetét.
Ha ennek lennie kell, hogy érjen is valamit az életem, addig fogok irni, mig a mottóm meg nem lelem.
Köszönöm vigaszod, s bocsáss meg ha kihasználom támaszod.Nem hittem volna, hogy ennyire nem lesz könnyü, de ha kell, a harchoz keresek kesztyüt.
Bár meglehet eddig sem voltam igazán boldog, mert titkon a másik ha szinleli, a pofon annál csak nagyobb. S észhez térni még csak hagyján, de az újat jól kezdeni, nem kis tudomány."