cim nélkül

cim nélkül


de hogy miért is?
nemtudom. nem mert nem tudnék adni neki, csak nem elég megfelelőt. vagy mert szavakba önteni nem megy most mindaz, mit átélek.
egy élet ujjászületése, a boldogság felismerése, az öröm, a kacagás, a nevetés, a könnyek ereje és értelme, a nap fénye, a szél suhogása, a felhők sokasága, egy füszál rezzenése, a tölgyek sóhajtása és maga az élet, ...
hogyan lehetne mindezt szavakba foglalni, átérezve egyenként, s elmondani, boldog vagyok hogy élek, hogy e sok szépből már ismerek néhány részletet.
S talán mégis a legszebb, mi várhat rám, csak remélem, már megismertem.
Apró részleteiben van a lényeg, ha egy élet ugy szép ahogy éled, s odafigyelsz, hogy teljesebb legyen minden egyes perc, vele együtt az óra és másodperc. Hogy értékelhesd, s tudj beszélni arról, mien szép is tud lenni az, mit látsz, mit érzel, mien a tapintás, miért más a szin és a szintelen, az izek és a illatok. Elvégre érző emberek vagyunk, s nemcsak az a fontos, nemcsak az számit, hogy mit érünk el, hanem az is, hogy hogyan. Mert körül lehet tekinteni, de lehet merev tekintettel, csak az nem mindegy, hogy közben mennyi ember válik baráttá, társsá, vagy esetleg, ami a rosszabb, ellenséggé.
A szépet lehet szeretni, de a csunyát is. Részleteiben van a lényeg mindkettőnek. Elég, ha csak nevecc egyet, s meglátod, mind más. És mind, jol érzi magát. Ha meg mégsem, tévedtem. De szinlelni, érzéketlennek lenni nem nagyobb boldogság, mint átérezni - akár fájdalmat is - és igaz tettekkel, szavakkal ihletni a pillanatot.

Gondolt át te is ezeket a sorokat, s meglehet megérted, mert az ember szivében ott rejlik a szeretet.

mesearc

mesearc


mesearc, meselány,
kipirkadt reggelen
egy kósza szivárvány

bababőr, kacagás,
huncutságok ellen
egy igaz játékvár

kiskacsó, kicsiláb,
örökmozgó, vidám,
tipegőn ott vár rád

az első szó: mama
s a többi mily csoda,
emlékek szép hada

gyermeki rosszaság,
vagy szerelmes kacsintás,
csak egy szó, s nem más

mesearc, szerelem
gyümölcse nékem,
s a tiéd, kincsem



K.

forró ölelés

forró ölelés


forró ölelés,
mikor az imádott nő
teste hullámzón hozzád ér,
még közelebb, még forróbb,
bőrén érzed a hogy reszket,
ölelésed szoritja a testet,
s az ajkak közt a nyelve
enged, hogy még jobban
szitsad fel e testet,
apró remegés a szájon,
fülcimpa rezzen,
egy sóhajtás a vágyon,
még közelebb,
forró bőrén érzed,
megfeszül a teste
egy mély ölelés,
megmarkolt keblek,
és szivnek egy menet,
szapora lüktetés,
mi megtöri a csendet,
mint megfeszült ij,
mi kilőni nem rest,
s a húr enged,
a vessző suhan,
s a célban tizes,
öröm az arcokon,
de az ajak csak remeg,
egy ujj s egy érintés,
majd lehunyod a szemed,
forrón ölelsz,
és nem engedsz,
örökké szeretsz.


K.

veled

veled


magamhoz ölelem, szivem
dobogását vele éreztetem,
hagyom, hogy bőre illata
átjárja sziporkázó testem

mélyen a levegőből meritek
egy érintés, arcodon csókok hevernek,
átkarollak, hozzád odabújok,
képzeletben veled a hóban hempergek

piroskás arcod, szemed csillámló,
hajtincseid megáztatta a hó,
de kedved mégis oly heves,
nevetésed visszhang szállitó

tündököl magasan a nap,
csillog a hó, s elvakitja arcomat,
de szépséged mégis látom,
fényüzve, csukott szemmel, elragad

itt állsz elöttem, piroskás mosolyod,
szemeidből most öromkönny csöpög,
letérdelek, felnézek rád, s pityergek,
ez egy gyönyörü pillanat, örök, veled.



K.

idézetek

"Amikor gyenge vagy, akkor vagy a legerősebb. Amikor semmid sincs, tiéd
az egész világ. Amikor végképp elbuktál, és úgy érzed, már nem bukhatsz
alább, akkor már csupán egyetlen sóhajtás a győzelem. Egyetlen sóhajtás.
Sóhajts! Fújd ki a levegőt, ereszd el a kétségbeesést, ereszd el
dühödet, ereszd el a görcsös akaratot!"
(Colin J. Fayard - A Tűz Napjai)



"Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
ami szerelmed növeli.
Szeretsz - nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
ne tudd meg, hogy az életem mily
üres, fekete, ostoba!
Hogy boldogságod meg ne öljem,
nem vallhatom be soha, hogy
nem hiszek már a szerelemben,
s szivedre méltatlan vagyok;
s hogy ami szent gyönyörüséget
adott egykor, ma méreg, és
hogy mint éjjel meghitt kíséret,
oly jó nekem a szenvedés.
Tiéd, amit jövőm kigondol,
az üdvösségem is, fogadd;
de ne kérdezz soha a multról;
lelkem kínja enyém marad!"
(Lermontov)