sóhaj
vágyódik hozzád szapora szivem,
ó nem, mégsem tehetem,
becsapva érzem zátonyra futott,
évekig tartó szerelmem.
gondolatok kinozzák napjaim,
hát mégis ezt érdemlem?
unalmas létem egyszerü vándor,
s batyujában nincs semmi sem.
üres jellemem látja mindenki,
s elfordul tőlem a nap,
árnyék boritja vidám arcomat,
hol a boldogság megmaradt.
szerelem, mi hazug és szivtelen,
bemocskol ezernyi színt,
boldogabb lét a becsült tisztelet,
sóhaj nélküli reménység.
K.
1 megjegyzés:
Egy nagyon kedves ismerősöm irta ez a versemre:
A mai versed is gyönyörű. Elgondolkoztam azon, hogy tényleg nem Ő ihlette? Hisz ez egy szerelmi csalódás fájdalmát énekli meg, érezzük a csalódott fél fájdalmát, látjuk a lelkét, hogy mi játszódik le benne.....vagy csak egyszerűen a szerelemről szól, általánosan?, ami néha nem hozza meg a kívánt boldogságot, és annyira sem, hogy még egy sóhajt sem enged meg nekünk, hogy kicsit megkönnyebbüljünk. Ez a „sóhaj nélküli reménység” hihetetlenül érzékelteti nekem a fájdalmat, szinte fulladásig érzem,hogy egy csalódott szerelem után a szerelmes még csak sóhajtani sem tud, még csak a sóhajtás sem marad neki. Talán a reménység ott van, de sóhaj nélkül?! Mintha még a költő, vagyis most Te megfosztaná a reménységet vmitől, és csupasz marad.
Megjegyzés küldése